Hans A. Stoiber, a dél-amerikai születésű, 61 éves német világjáró blogger, a www.moscowtonewyork.xyz blog szerkesztője tavaly november 4-én Münchenből elindult gyalog, hogy a balkáni és arab országokon, majd Oroszországon és Kanadán át New Yorkba érjen. Csütörtökön Nagyváradra érkezett, a Partiumi Keresztény Egyetemre.
Csütörtökön Nagyváradra érkezett, három napot tartózkodott a városban, bejárva annak leghíresebb részeit. A világjáróval pénteken beszélgettünk eddigi élményeiről, tapasztalatairól, és arról, mi motiválhat valakit egy ekkora út megtételére – ráadásul gyalog.
Világutazónak született
Stoiber édesanyja német–holland vegyes házasságból született, édesapja német, aki a második világháború után az Egyesült Államokba, majd Dél-Amerikába költözött. Stoiber elmondta, hogy valamilyen formában mindig úton volt, hiszen dél-amerikai létére Németországban alapított családot, és nem tudja meghatározni, hogy a világ melyik pontja az otthona. Éppen ezért honvágya se szokott lenni, ő minden olyan helyet, ahol jól érzi magát, ahol kedves emberekkel találkozik, otthonának tart.
Korábban programozó volt, egyedül kellett teljesítenie, így alig volt kapcsolata a körülötte élőkkel, szinte a munkája körül forgott minden. Ekkor jött rá, hogy az ember mennyire társas lény, mennyire igényli a másokkal való kapcsolattartást. Úgy vélte, ha elindul gyalog a nagyvilágba, több esélye lesz új kapcsolatokat kiépíteni, egyre több emberrel megismerkedni, mint a saját kis irodájában. Ezen kívül mindig is ki akarta próbálni, milyen lehet gyalog világot járni, hiszen nagyon sokan utazzák körbe a Földet busszal, repülőn, hajóval, de gyalog aligha. Sokszor elfárad, olyankor azt gondolja, jó lenne mégis igénybe venni valamilyen közlekedési eszközt, de aztán emlékezteti magát arra, hogy nem ez volt a szándéka 2016. november 4-én, amikor elindult. Sokszor fel is ajánlják neki, hogy autóval elveszik egyik helyről a másikra, de ezeket is mindig visszautasítja.
A világjáró eddig kétezer kilométert tett meg gyalog: Németország több pontján járt, a leghosszabb ideig Hamburgban tartózkodott (hét hónapot), járt Szlovákiában, Ausztriában és Magyarország minden olyan táján, ahová az út közben megismert barátai elirányították. Úgy számítja, húszezer kilométert fog megtenni, körülbelül nyolcvan országot bejárni, de nem készített terveket, bejárandó útvonalakat, egyszerűen arra megy, amerre kedve tartja, vagy ahová kalauzolják. Amikor Magyarországon járt, nagyon sokáig csak a Duna mentén gyalogolt. Mindig igyekszik földutat választani, olyan vonalat, ahol ritkán járnak az autók. Gyaloglás közben természetesen elfárad, ezért átlagosan napi harminc kilométert megy, melyet tíz óra alatt tesz meg, de volt már rá példa, amikor hatvanat kellett, hogy olyan helyre érkezzen, ahol aludni tud. Általában nem kell a szabad ég alatt aludnia, bár mindig van nála sátor, melyet már-már ideiglenes lakhelyének tart. Elmondása szerint mindig vannak olyanok, akik útja közben felfigyelnek rá, megismerkednek vele, és meghívják egy meleg ebédre, esetleg be is fogadják éjszakára. Nagyon élvezi, hogy ilyen spontán módon él, ettől függetlennek, szabadnak érzi magát, bár eleinte nehéz volt hozzászoknia ehhez az életvitelhez.
(alc.) Beleszeretett Nagyváradba
Stoibernek nagyon tetszik Nagyvárad: tetszik neki a város elrendezése, külön érdekességnek találja, hogy a központ olyan széles, hiszen a legtöbb belváros szűk utcákból áll. Tetszik neki az emberek közelsége, barátságos természete, viszont nem értette, miért találkozik olyan kevés román anyanyelvűvel. Az utazó vasárnap ismét útra kelt, pontos célt nem tudott mondani, de számítása szerint 40–50 km-t tesz meg a következő állomásáig. Nem hallott még a városról, mint turisztikai célpontról, de nagyon örül, hogy eljutott idáig, mert magával ragadónak tartja Nagyváradot. A helyi Partiumi Keresztény Egyetem Arany János Kollégiumában szállt meg itt tartózkodása alatt, és miután bejárta a várost, megnézte a látványosságokat, az egyetem Német Nyelv és Irodalom Tanszékének hallgatóival találkozott. Beszámolt nekik útjáról, a hallgatók cserébe körbevezették az egyetemen. Egyébként ide is egy magyarországi ismerősén keresztül jutott el, onnan ajánlották neki, feltétlen jöjjön a bihari megyeszékhelyre, és ismerkedjen meg a várossal. Az itt élők pedig további helyeket ajánlottak neki, melyek alapján kiválasztotta következő állomásait.
Sok támogatást kap
Stoiber elmondta, hogy ezt a hosszú utat pénz nélkül szerette volna megtenni, de rájött, hogy nem mindig számíthat az emberekre, így szüksége van némi anyagi fedezetre is. Étel mindig van nála, mert soha nem tudhatja, hol lesz a következő hely, ahol vehet vagy kap valami harapnivalót. Általában telefonjával tájékozódik, melybe minden országban vesz egy helyi telefonkártyát, hogy internetelérése is legyen.
Mióta úton van, nagyon sok újság kereste fel, hogy interjút készítsen vele, ezáltal egyre több ember megismeri a történetét és a szándékát. Eleinte nehéz volt az újságok révén kapcsolatokat kialakítania, főleg a nagyobb városokban. Münchenben és Bécsben például sok időbe telt neki, mire valaki felfigyelt rá, hiszen akkor még alig pár hete volt úton, azóta azonban szinte mindenhol, ahol jár, felkeresik őt. Magyarországon a Blikk című bulvárlap készített vele interjút, ez volt az első alkalom, amikor terjedelmesebben írtak róla és élményeiről, addigra ugyanis rengeteg várost bejárt már. A sok ismeretségnek köszönhetően pedig olyan úti célokat is figyelmébe ajánlanak, amelyekről neki fogalma se volt, így még több helyet meglátogathat, az új ismerősei pedig készséggel felajánlják segítségüket. Nem akar kizárólag a pénzre támaszkodni, de elmondta, hogy sokszor igen hasznos tud lenni. Két euróval indult útnak, azonban sosem érezte azt, hogy nincs esélye pénz nélkül boldogulni. Az emberektől általában vizet kér és áramforrást, hogy feltölthesse mobiltelefonját. Ezen kívül van egy bankszámlája, ahova szoktak neki pénzbeli támogatást küldeni. Az átutalt pénzt azonban csak a legszükségesebb kiadásokra használja: szükséges hajat vágatni, megborotválkozni, telefonkártyát venni és feltölteni, ételt és vizet venni, ha elfogyott a tartalék. A blogjára minden általa meglátogatott helyről tölt fel képeket és leírást, ezzel hálálva meg a helyiek segítségét, illetve útmutatást adva azoknak, akik szintén kedvet kaptak az utazáshoz.
Tudatosnak és maximalistának tartja magát
Stoiber 2016 nyarán is elindult a nagyvilágba, két-három hónapot a balkáni országokban töltött, Moszkvába akart jutni, de ekkor még nem volt meg a blogja. Különösebb célja sem volt, az ötlet csak kipattant a fejéből, és ment. Sok érdekességet tapasztalt már akkor is, de nem volt elég felkészült, azt érezte, hogy nehéz lesz így végigcsinálnia. Visszament tehát a németországi Kölnbe, megszállt egy hotelben, és ezután kezdte újra a túráját. Sok ember őrültnek tartja, amiért gyalog akarja megtenni ezt a hosszú utat, de ő úgy érzi, neki erre van szüksége magányos évei után. Elmondta azt is, hogy nem iszik alkoholt, még sört se, bár Németországban igen népszerű a sörivás hagyománya. Ha útja közben meghívják, hogy egy sör mellett beszélgessenek, mesélje el élményeit, ő mindig csak vizet kér.
A túrázáson kívül nagyon szeret teniszezni, régebben versenyszerűen játszott, most azonban erre nincs lehetősége. Amikor éppen nincs úton, a blogjára tölt fel képeket és információkat az utoljára meglátogatott településről, illetve reagál a követői hozzászólásaira. Elmondta azt is, hogy amikor teniszezett, mást nem is csinált azon kívül, egyrészt, mert imádott játszani, másrészt pedig azért, mert maximalistának tartja magát: ha valamibe belekezd, azt végigcsinálja. Ezért van az, hogy ha elfárad gyaloglás közben, csak fizikailag fárad el, szellemileg nem, mert tudja, hogy ha már belekezdett, végig is fogja csinálni.
Stoibernek egy lánya és egy fia van, akik már felnőttek, Németországban élnek, de nem találkoznak túl sokat, hiszen ő folyton úton van. Igen jó, de érdekes kapcsolata van a gyermekeivel, szerinte éppen azért, mert nem egy fedél alatt élnek. Ennek ellenére mindig tartják a kapcsolatot telefonon vagy az internet segítségével. A családja is furcsállta az ötletet, hogy egyedül járja be a világot, nem is vállalkozott senki a közeli rokonai közül, hogy vele tartson. Stoiber ezt nem is bánja, mert így jobban oda tud figyelni önmagára és a gondolataira. Amikor például két település határán gyalogol, mindig olyan utat választ, ahol nem járnak autók, így egyedül tud lenni önmagával.
Nem fél, csak megy
Sokszor kérdezik tőle, hogy nem fél-e, amiért egyedül jár-kel, nem fél-e az állatoktól, hogy megtámadják őt. Elmondása szerint legnagyobb félelme maguk az emberek, főleg, amikor a szabad ég alatt kell sátrat vernie. Természetesen figyelmeztették Magyarországon, hogy ha Erdélybe megy, legyen óvatos a medvékkel, ő azonban úgy gondolja, ha nem háborgatja a természetet, nincs mitől tartania. Kérdésünkre elmondta, hogy ezt a tervezett húszezer kilométert önmagáért gyalogolja le, és azért, hogy megmutassa a világnak: minden lehetséges, ha elég erősen próbálkozunk. Szerinte nincs olyan dolog, amit ne lehetne elérni, ha csak nem összpontosítunk rá teljes mértékben. A mottója az, hogy soha ne adjuk fel, soha ne álljunk meg, mert annyi látnivaló van ezen a világon, és az egyszerű, hétköznapi ember mégis olyan keveset tapasztal meg ebből élete során. Ő már megtett ugyan kétezer kilométert gyalog, még így is nagy út áll előtte…
Kiss Erzsébet Janka
Forrás: http://www.reggeliujsag.ro/huszezer-kilometer-gyalogszerrel/
