Tisztelt Egyetemi Polgárok, Hallgatók, Oktatók, Munkatársak!
Kedves Családtagok, Kedves Mindnyájan!
A magyarság-, a magyar hagyományok jeles kutatója, az etnográfus, tanító, népnevelő Molnár V. József írja a karácsony előtti adventi időszakról, hogy a nap ilyenkor igen alacsonyan jár, ködösek a hajnalok, a rontást hordozó sötét napok, de egyben a várakozás, a készület, a reménykedés időszaka is ez. A hajdani falu népe a sötétség hozta szorongást, szórtságot, a betegségnek is ágyazót, a karácsnyi készület rítusaival oldotta, zavarta el. Az ember testéből, lelkéből, s a rábízottak sokaságából is űzte a gonoszt, hiszen az ő dolga volt a Teremtő akarat okán, hogy a jószág az istállóban, ólban, a kert, a mező, az erdő, a vizek is épek maradjanak (mert a régiek hitték a teremtett világ misztikus egybetartozását, hitték annak hierarchikus rendszerét – az életet). Rendezetten várták a gazdával együtt a csodát, a Nap téli fordulatát, Fény-Krisztus születését.”
A nap most is alacsonyan jár, a hajnalok nagyobb részt ködösek, a nappalok is szürkék és a sötétből nappal is több van, mint azt vágynánk. Ám a természet természetes időszaka és vele együtt így, talán öntudatlanul is összhangban a szürkeség, a sötétség természetes módon jelenik meg az ember bensejében is, és nemcsak külvilágában. Ráül az ember lelkére, rátelepszik valami abból, amely sajátos lelki és szellemi folyamatokat indíthat el. Nagy kérdés az, hogy miként viselkedik az ember ilyenkor, hogyan reagál, válaszol e jelenségre önmagában, önmagával? Úgy gondolom és talán nemcsak én, hanem más érzi ennek a külsőnek a belsőre ható, a belsőre rátelepedő, kissé nyomasztó, szorító hatását. Minél több a szürkeség, minél nagyobb a sötétség kívül és esetleg belül, annál nagyobb az igény, a vágy a világosra, a fényre, annál inkább vágyik lelkünk a világosságra, a derűre, a vigságra. Igen vár, virraszt, világol, várja a világosságot! Várja a világ, várja világunk világa Világosságát!
Ma még odébb van a csoda, a Nap téli fordulata, a Fény-Fia-Jézusa, Jézus Krisztus születésének ünnepe, de amint haladunk a jászol közelébe, úgy lelkünkben is növekszik a reménység ébredő fénye, a közeledő - az öreg Zakariás-megénekelte - „nap-támadat”, Szentkarácsonynak üdvös, lelket, s testet világával felmelegítő ünnepe. Polgári és keresztyén naptáraink lassan a Születés ünnepét jelzik. A sajátosan alakult zajlott, rendhagyó munkás mindennapok után Egyetemünk szinte természetessé vált mesterséges, virtuális élete is egy rövid időre megpihen. Megpihenek az oktatók, a hallgatók, az az adminisztratív személyzet. Egyszóval akinek csak nincs olyan szolgálata, amely ilyenkor is nélkülözhetetlen, most egy rövid időre más irányba fordítja figyelmét. Meggyőződésem, hogy mindenkire ráfér most egy kis ünnep, ünneplés. Fontos megállnunk némiképp visszatekintenünk, esetleg fejünket, lelkünket befelé és fölfelé, mint minőségjelző irányba emelhetjük.
Szükség van a visszatekintésre is mert nagyon különös tanévet kezdtünk meg október elején. Különösen is elgondolkodtató az, hogy elsősorban az első évesek kezdték meg úgy a 2020/2021-es tanévet, hogy sokan még csak bent sem járhattak az egyetem falain, tartermein belül valóságosan. Csak virtuálisan. A találkozásokat, a kapcsolatokat, a közösséget úgy élhette meg mindenki, ahogy! Az első évesnek azért nehéz, mert elkezdte az egyetemet úgy, hogy nem lépett ki a szobájából, soha nem volt még lehet az egyetem épületeiben, nem ismeri a csoporttársakat, tanárokat. Hiszem, sőt tudom, mert rendszeresen értesültem arról, hogy a nagyobb, másod-harmadéves hallgatóknak is nehezebb volt, mivel hiányoznak a barátok, csoporttársak, tanárok, hiányzott az eddig megszokott életritmus, a nyüzsgés.
Az oktató kollégáknak sem volt egyszerű úgy oktatni, kapcsolatot tartani, lelkesíteni a hallgatókat, hogy ők maguk is gépek elé beszorítva szorongva tették meg lelkiismeretük és tudások szerint azt, amit csak meg lehetett és meg kellett tenni. Tudom, hogy sokan nehezen élték, élik meg ezt a fajta bezártságot, a bezártságból való nyitást, megnyilatkozást, oktatást. Alig volt, van számukra is visszajelzés, alig-alig találkozhattak a kollégák egymással, akikkel egyszerűbben, természetesebben kibeszélhették volna a különös és sajátos helyzetből adódó kihívásokra adandó válaszokat. Mégis azt lehet mondanom, hogy Istennek legyen hála és munkatársainak köszönet minden hasznos és jó dologért. Megvagyunk, élünk, munkálkodunk és ezt a kritikus embert-próbáló időszakot is túléltük és nem kellett senkitől kényszerűen megválnunk. Egyetemünk életében öt hosszú kemény esztendő után, először jelenhetjük ki immár, hogy nincs tartozásunk, nem vagyunk immár eladósodva.
Boldog, békés, meghitt karácsonyt kívánó jó kívánságaimat részben egyik örök géniusznak számító Hamvas Béla, részben a Szentírás gondolatai kapcsán szeretném tovább-fogalmazni. Amúgy is egybecsengenek harmonikusan: (HB) „Az éberséggel együtt jár a látás, aki pedig lát, az tud. A tudás megtanulható. A látás nem. Még kevésbé mindkettőnek előfeltétele: az éberség. Aki a látást és az éberséget az újabb nemzedékeknek továbbadta, az őskori szakrális szubjektum volt és elveszett. Reánk csak a tudás maradt, ebből a tudásból kell megtanulni, s e látásból kell megtanulni ébernek lenni.” A Szentírás pedig egy helyen arra emlékeztet, figyelmeztet, hogy „Legyenek éberek és józanok”! Szinonimái egymásnak. Legyünk éberek, akik néznek, figyelnek, vigyáznak, virrasztanak. Ne aludjunk, mert aki alszik azt kellemetlen, sőt tragikus meglepetés érheti. Az elaludt ember egy kicsit halott is, meghalt. Ne úgy éljük mindennapjainkat, mint akik elaludtak, elaltatottak, hanem mint akik éberek, mert ez ma létérdek. Nekünk ma egy dolog maradt a szentdolgok tudás, tanulása, ismerése és abban való gyakorlatozásunk. Csak Krisztus által van megmenekülésünk. Nincs más név az ég alatt. Tanuljuk, tudjuk Őt, hogy eljussunk a látásra, a dolgok, az összefüggéseknek tiszta látására, mert annak felelőssége éberségre nevel, épít és szoktat ma is. Ha pedig éberek vagyunk, akkor az a legmegfelelőbb emberi állapot. Akkor ugyanis a gonosz nem lophat meg bennünket. Továbbá maradjunk józanok, összeszedettek, higgadtnak, körültekintőek, mert aki megrészegedett, berúgott, az kiszolgáltatottá és áldozattá válik. Maradjunk a realitás talaján, józanul látva, hogy mi történik világunkban velünk, körülöttünk. A keresztyén embernek kell legyen realitásérzéke és nem ragadtatja magát túlzásokba, esztelenségekbe. A józanságban való megmaradáshoz, kitartáshoz segítséget.
Végül azt szeretném hangsúlyozni az előbb hivatkozott gondolatok folytatásaként, hogy „vígasztaljátok egymást, és építse egyik a másikat, amiképen cselekeszitek is.” Fontos ez, mert nagy a felelősségünk, a feladatunk és a kötelességünk. Fontos a személyes, szilárd helytállásra és kitartásra biztatása önmagunknak, de most egyik embert a másik felé is kell fordítani, arra, hogy Krisztust követő, az Ő világosságába és követségébe járó emberként vígasztaljuk, erősítsük egymást. Egyik embert a másikra bízza. Vigasztaljátok egymást. Mennyire aktuális ez ma is. Alapjelentésében a görög szó azt jelenti, hogy odahívni valakit valakihez vagy kérni, könyörögni érte, neki kíváni valamit, ami jó és üdvös, de ugyanúgy jelenti a másik bátorítását, erősítését is. Magyar alapjelentésében pedig a másik vígságát, vidámságát, derűjét munkáljátok. Gazdag jelentés-tartalmában találjuk azt is, hogy a másikat megszáni, lélekben megindulni belülről, amelyből jószándék és akarat és cselekedet származik. Hiszem, hogy csak a meglelkesedett ember képes vigasztalni, bátorítani, erősíteni, lelkesítsék egymást. A lelki erő a legfontosabb mindenkor. Gondoljunk csak bármely elesett helyzetre, bizonytalanságra, sikertelenségre mindig a belsőnk, a lelki erőnk esik le, erőtlenedik meg, gyengül le. Ebben inti, figyelmezteti őket. A vígasztalassál együtt meg építse, építse fel, építse meg egyik ember a másikat. Építsük önmagukat és építsük egymást is. Együtt épülve meg közösséget építünk, amely így minden mai ármánykodás ellenére is megmarad és nem esik szét.
Legyen áldott, békés Karácsonyunk!
2020 karácsonyának nagyhetében.
Dr. Pálfi József
rektor
