Békesség Néktek! – ezzel a köszöntéssel szólította meg Jézus Urunk Húsvét estéjén a házukba, szobájukba – testileg, lelkileg (önmagukba) – bezárkózott tanítványokat. Különös szó ez a béke, békesség. Alapvetően minden ember teljes körű békességre vágyik, és ezzel együtt életünk során, mégis olyan ritkán tudunk valamit megvalósítani, megélni belőle. S talán minden akaratunk ellenére többször hajtjuk a békétlenség malmára a vizet, mint a békesség szolgálatára, munkálására.
Számomra mindig olyan különösnek tűnt az, hogy a Szentírás sehol sem beszél egy kizárólagosan csak lelki értelemben vett békéről, békességről. Egy-két szóval talán ki sem lehet fejezni, hogy mennyi mindent takar komplex-jelentése. Minden előfordulásakor többet sejtet, feltételez, és így a többre, a teljesre, az egész(séges)re irányítja figyelmünket, gondolatainkat. Az egyik gyűjtő lexikon, amikor a béke alapjelentését próbálja megfogalmazni, akkor azt mondja, hogy az „egzisztenciális értelemben vett jólét, boldogság, boldogulás”. Sokat mondó szavak, de érezzük, hogy többről van szó, mert a békesség létérdek, sőt az élhető élethez szükséges létfontosságú életfeltétel, amely több mint a nyugalom, több mint széplelkű pacifizmus, amely a háború hiányáról regél, vagy éppen a veszély érzetétől való mentesség. De akár azt is mondhatnánk, hogy a fent és a lent, a bent és a kint helyreállított harmóniája, amelyben az egyén és a közösség zavartalan, rendezett viszonya, kapcsolata hozzásegít a jól-lételhez, a boldoguláshoz.
Békesség Néktek! – A Mester kétszer is megismétli ott és akkor ezt az amúgy teljesen hétköznapi köszöntési formát. Talán nem véletlenül. A nagypénteki kereszt-kérdése: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el? – helytelen köztudatosulása most kezd értelmet nyerni. Nem az okot kutatja Jézus, hanem a célt: Én Istenem, én Istenem mi célból hagytál magamra? Feltámadása utáni megjelenésében felerősödik a bíztató Én vagyok, élek a kereszt drámája után is. A jézusi vagyok azt is üzeni, hogy veletek vagyok, jelen vagyok az életben, és ti nemcsak egyszerűen vagytok, hanem továbbra is lehettek. Azzal, hogy itt vagyok, elkezdődött valami új történés, új teremtés-folyamat. Nem ment vissza bosszút állni, sem tanítványait nem biztatta semmilyen ellen-re, hanem azzal bízta meg őket, hogy azt a fajta békességet szolgálják, hirdessék és adják tovább, amelyet Ő tanított nekik és ne egyéb emberi érdekek, elgondolások és szándékok szerintit. A Vele való közösségben-lét teremthet, munkálhat, szolgálhat ma is békét, békességet, mert aki Vele van közösségben, az mással is békességben van. Bent és kint egyaránt. Ez pedig az emberi viszonyok és kapcsolatok újrarendeződését jelenti, és ahol békesség van ott épülés van.
A Békesség Néktek-ben ott vannak, korábban már sokszor elmondott nyugtató, biztató szavai: ne féljetek, ne nyugtalankodjék, ne rendüljön meg a ti szívetek! Higgyetek Istenben és énbennem. Ugyanezek a szavak ma is érvényesek. Félelmeink, kétségeink, kételyeink legyőzéséhez nagy belső, lelki-erőre van szükség. Különösen olyan időszakban és élethelyzetben, amikor leginkább a bizonytalan és ismeretlen félelemtől fél az ember, mert igazi vírus a félelem. Sokan megfogalmazták, vagy éppen már le is írták előttem azt, hogy a stressz-helyzetek, állapotok rendkívüli módon meggyengítik az immunrendszert. Immunrendszerünk erősítésére nagyon sok hasznos, természetes és mesterségesen előállított dolog létezik, ám lelkünknek, szellemünknek, testünknek legjobb immunerősítője az erős hit. Népünk ezt a gyógyító erőt, sajátos Házi áldás-„teológiájában” kristálytisztán fogalmazta meg: „Hol hit, ott szeretet, / Hol szeretet, ott béke, / Hol béke, ott áldás, / Hol áldás, ott Isten, / Hol Isten, ott szükség nincsen”.
Kedves Kollégák, Munkatársak, Hallgatók!
Éppen egy hónapja (március 10) annak, hogy megtörtént a rektorválasztás. Akkor azon gondolkoztam, hogy rövidesen megköszönöm Mindenkinek az elmúlt négy esztendőt. Igen Mindenkinek, mindent, hálaadással. Aztán alig jutottam lélegzetvételnyi időhöz, amikor nagy sebességgel rontott be életünkbe az embert és közösséget megpróbáló vihar. Volt már krízis, válság amely, akár személyes, akár családi, akár közösségi életünkben is nagy kihívások elé állított, és valószínű, hogy lesz is még. Az emberiség történelme is arról regél, hogy az ember életébe időtlen idők óta jönnek és mennek a válságok, a krízisek, a kihívások, amelyekre minden élethelyzetben jó és helyes válaszokat kellett adni. Nem lehet velük nem számolni, mert a napos oldalak mellett az árnyékos is hozzátartozik az életünkhöz.
Az ember története során sokszor esett abba a kísértésbe, hogy „tudása” vagy egyéb címszó alatt istent akart játszani. Nincsenek apokaliptikus rémvízióim, nem szeretem a gond-tápláló vészmadár-hangokat, mert a jézusi realizmus most-talaján próbálok élni, de az kétségtelen, hogy ebben a világkorszakban is annyira önkontroll nélküli, öntelt és elbizakodott lett az ember. Értelmetlenül rontott neki a teremtett és amúgy önmagától nagyszerűen működő természetnek, érvényt és jogot szerzett az önmaga dekonstrukciós (ember szétszedése) anomáliáinak, normálisnak gondolja a bioetikai perverziókat. Ezekkel együtt sem hiszem, hogy a teremtő a természet rendjét és benne az embert el akarná pusztítani. Nem hiszek a bűntető Istenben, csak a feltétel nélkül szeretőben, akinek sohasem az volt a célja, hogy megbüntessen, hanem legfeljebb hagyja, hogy öntudatra, felelősségtudatra ébredjünk. Amik vannak és történnek azok az emberi gyengeség, a vakság, az esztelenség és a fegyelmezetlenség következményei. A múlt század egyik jeles gondolkodójával, Karl Barthal egyetértek, aki ezt mondta egy alkalommal, hogy Isten nem követ el hibákat!
Kétségtelen, ahogy telnek a napok, a hetek egyre inkább azt fogalmazzuk meg, hogy talán valami megváltozik bennünk, velünk, körülöttünk. Mindennapi életünk nem olyan, mint volt. Alakulunk, formálódunk, változunk, és ki tudja még, hogy mennyi ideig, de annál inkább érezni fogjuk, hogy változni fog mentalitásunk, szokásrendszerünk, világlátásunk, és általában a dolgokhoz, az egymáshoz való hozzáállásunk. A járvány hatásai talán sokáig nem múlnak el. Nem tudom megmondani, milyen lesz a világ, de az biztos, hogy korábban még nem volt kérdésekre kell majd új válaszokat keresnünk és adnunk, gyorsan és jól. A mostanában megfogalmazódó gondolataink, lépéseink, döntéseink, sokáig formálják, befolyásolják az életünket. Ami most történik, úgy gondolom, hogy sokáig kihatással lesz majd az életünkre. Figyelmeztet, emlékeztet, hogy nem mi vagyunk az élet urai! Jó vagy nem, de mindenképpen alkalom ez most arra, hogy leüljünk és elgondolkozzunk. Valakitől azt hallottam, hogy most Isten bezavart a „gyerekszobánkba” gondolkodni. Mindenki érzi, hogy nagyon nagy lecke ez mindnyájunk számára, mert ez most – valóságosan is, de átvitt értelemben is – leültetett bennünket. Úgy gondolom, hogy ezzel a válsággal ma sok mindenre tanít bennünket. Elsősorban talán azzal, hogy önmagunkkal szembenézzünk, s közben tegyünk belső rendet a fegyelem, a felelősségtudat, az alázat, a szeretet kérdéseiben.
Minél többet ismerek, tapasztalok és értek meg az élet dolgaiból, ismereteiből, összefüggéseiből, annál jobban erősödik az Istenbe vetett hitem, és az a meggyőződésem, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Van Isten, Istenem, Istenünk. Sőt most is jelen van. Hiszem, hogy Istennek volt és van világterve, és az Ő terve a világrend helyreállítására tekint. Ebben pedig van terve mindenkire nézve, s ha valaki ezt meghallja, megérti, akkor munkatársává válik ebben, adott helyen, adott időben. Az én biztonságérzetemet Ő adja. Jövőképemet ma is, és holnap is Ő formálja.
Áldott ünnepet kívánok mindenkinek!
Nagyvárad, 2020. április
Dr. Pálfi József s.k.
rektor
